"Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad őriződ. Bizony nem szunnyad, nem alszik Izráel örzője! Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezed felől. Nem árt neked nappal a nap, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz téged minden bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor."

Zsolt. 121

Szóval ez az év... az hogy kérdeztem és kaptam választ. Lehet, hogy nem is a jó helyről jött? Lehet, hogy reménykedtem, engedtem magam reménykedni, és az egész végig csak egy kibaszott kísértés volt? Basszus... Akkor mér volt az a válasz olyan félreérthetetlen? Bár igaz, hogy akinek mondtam, az kb. hülyének nézett vagy ha nem is, nem hitt benne. Biztos igazuk van. Mért nem tud Isten elém állni és megmondani, hogy na .. ez vagy az van. Miért?

"...most mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dícséretre, dicsőségre és tisztességre."

Hmm... segíts hogy menjen. Hogy ne legyek x idő után megint szomorú. Hogy tudjam feldolgozni a dolgokat. Hogy legyen újra hitem. Igazi, megpróbált hitem. Amit nem fúj el a szél. Amit nem tudok és nem is akarok véka alá rejteni. Ami úgy ragyog mint az égen a csillagok. Ami fénylik, ég, lobog és soha ki nem alszik. Ilyen hitet szeretnék. Nem mondom azt, hogy ha szeretsz add meg ezt. Mert a nehézségek úgyis jönni fognak, főleg akkor amikor a legjobban vagyok, akkor majd jön minden csőstül. De nem akarok kétségbeesni, nem akarok bedepizni. Bízni akarok benned akkor is amikor teljes a sötétség. Amikor úgy tűnik, hogy nincs kiút.. tudni akarom, hogy van, hogy te készítesz valami többet, valami jobbat. Valamit amiért érdemes élni, amire megéri várni, amiért nem kell a múltban ragadni. Belefáradtam abba, hogy vádlón tekintek az égre... rád, hogy miért mi okból történt minden. Belefáradtam, hogy semmit nem értek. Ezután sem fogok gondolom.. de nem akarok már így élni, hogy ez határoz meg. Én lekarom zárni. Mintha soha meg sem történt volna. Persze holnap már nem így fogom gondolni. De most igen. Minnél erősebben akarok felejteni, és túl lépni a múlton, az annál nagyobb erővel követ és nem hagy... erről álmodok, ez tölti ki a gondolataimat. Ha már vége van bizonyos dolgoknak, és én is akarom hogy vége legyen, akkor miért kisért? Ezért vagyok összezavarodva, ezért nem értem. Ha tudnám, hogy ez tőled van, akkor jó jöjjön, vállalom a szenvedést. De ha nem tőled van akkor nee... akkor segíts leküzdeni. Adj erőt. És hát jó lenne ha tudnám is.. nem csak a vakvilágba küzdenék... hanem valamit mondanál esetleg amit az én kis butus fejemmel meg is értek, hogy na most ez tőlem van... ne add fel, vagy ez nem tőlem van.. küzdj ellene, segítek. Valamit.. kérlek.

jaj Timiiii hát olyan egyszerű a megoldás... Csak egyedül nehéz.

Újra bízni? Talán..

El akarok menni innen. Nem vagyok boldog. Minden rossz. El akarok menni. Messzire.

"Minden lehetséges annak aki hisz..."

Hát jóó... hogyne. Sose akartam ilyen lenni. Mindig azt hittem, hogy kőkemény hitem van. Úgytűnik rosszul hittem. Összedőlt a világom. Építsem újra? Miből? Erőm nincs. Ami volt elfogyott. Senkim sincs akire támaszkodhatnék. Olvasom a Bibliát. Kapok egy ígét. Egy bíztatást. Egy nyugi majd minden rendben leszt. Boldogsággal a szívemben, nyugodt lélekkel fekszem le. Majd a másnap még szarabb mint az előző. Heh. Nem vágom. De már hova sírjak... Már attól félek, hogy nem lesz könnyem.. hogy elfogy. Talán az a megoldás, hogy szarok bele a világba. Szarom le hogy összedőlt minden körülöttem. Az emberek... a hitem... semmi sem jó már. Tényleg vége. Hova küzdjek már? Mutassam meg, hogy kemény vagyok? Ugyanmár... nem sokkal utána, ugyanígy erőtlenül omlanék össze. Akkor minek?

Tudom, hogy szeretsz. Tudom, hogy lemosod a bűneimet. Tudom, hogy tisztává teszel. Fehérré. Fehérebbé a hónál. Tudom, hogy segíteni akarsz. De amikor csak a szar dolgok jönnek nehéz abban hinni hogy lesz majd jobb is. Tudom én mondtam mindig, hogy majd lesz jobb, Istennek ezzel is van célja. És tessék most itt vagyok én, a trutyi kellős közepén és nem tudok reménységgel nézni a jövőbe.

Nincs olyan személy akihez bátran elmehetnék és elmondhatnám, hogy mi nyomja a kicsi szívem... Volt ilyen. De valami megváltozott. Valami más lett. És nem értem. Nem tudom mi. De nagyon hiányzik. Legalább őt ne vedd el tőlem. Ha már a másikat elvetted. Most már elég lesz... Már fájt eleget. Jöhetne a felüdülés. Jöhetne a jó idő a szívembe, a napsütés. Kéne egy kis jó.. Egy kis segítség.

Hiányzol Sz.

Szóval az idő. Az idő kérem szépen nem gyógyít meg semmit. Az idő nem fogja elfeledtetni veled az emlékeket, sem a szépeket, sem a rosszakat. Nem bizony. Persze idővel fakulnak a dolgok. De amíg te emlékezni akarsz addig emlékeni is fogsz. Eltelhet fél év, vagy 1 vagy 2 vagy 10... Akkor sem felejtessz. Nem felejtessz, mert neked volt egykor valami, ami fontos volt, ami akkor az életed része volt, ami kiegészített, ami teljessé tett. Biztos volt azóta is ilyen és lesz is még. De egyiket sem fogod feledni. Van olyan is ami elmúlt és felejtened kéne. Mert hát elmúlt... vége. Amíg te nem döntessz úgy, hogy na jó nem fájdítom tovább a szívem. Lezárom. Elmúlt. Hagyom múlni bennem is. Addig szenvedni fogsz. Addig fájni fog. Addig könny gyűlik a szemedbe mikor rá gondolsz. Felejteni nem olyan rossz. Nem olyan ijesztő... Csak elsőre tűnik annak. De mikor eldöntötted, akkor hatalmas teher kerül le a válladról. Hidd el, megéri. Ami elmúlt mert el kellett, azt időnként jobb feledni. Persze nem kell mindig lezárni mindent. Van amire érdemes várni.

"Hiszen talán azért szakad el tőled egy időre, hogy utána örökre visszanyerd..."

Nem tudok hinni ebben, egyszerűen nem megy. Van bennem valami ami mindig remél, de a másik részem folyton kételkedik. Nem megy hosszabbtávon a hit... Félek, hogy félreértem és pofára esek ha remélek... Pedig voltak jelek. Ó de még milyenek. Mégis ettől rettegek. De nagyon. Bocsásd meg a hitetlenségemet kérlek...

Az a poén, hogy most nem a R. miatt van szar kedvem. Azért ez ritkaság számba megy mostanában. Szóval minden rosszban van valami jó, hát ebben ez a jó. Ami viszont rossz az tényleg az. És igen, megint magammal van bajom. Azzal van bajom, hogy ha valaki mond nekem valamit ami rosszul esik, egyből könny gyűlik a szemembe, és nem tudok védekezést, támadást, semmit csak sírni. A sírással önmagában semmi bajom, elvagyok vele, megkönnyebbülök tőle. Egyedül. Nem pedig a családom vagy a barátaim előtt... ott akkor inkább a szégyenérzet tölt el, nem pedig a megnyugvás. Nem értem miért nem lehetek erős, miért nem lehetek olyan ember akiről lepereg, hogy mit mondanak róla. Miért kell, hogy engem érdekeljen mások véleménye? De nem is másoké, csak azoké akiket szeretek. Nem tudom én valahogy fordítva müködök. Ha ott vannak körülöttem azok akiket szeretek, és tennem kéne valamit, lefagyok. Amit amúgy lehet, hogy megtennék ha idegenek lennének körülöttem. De így nem. Feszélyez az, hogy ők ott vannak. Ez normális? Annyi gátlás van bennem emiatt, hogy az fogalom. Én nem akarom ezt, én nem akarok ennyire gátlásos lenni, nem akarok félni az ismeretlentől, nem akarok tutyimutyi lenni, és főleg nem gyenge, sírós kislány... erős szeretnék lenni. De mi van, ha Isten nem ezt akarja. Nem vágom, hogy neki miért jó az, hogy egy ilyen labilis embert teremtett mint én. Sztem ha nem hinnék benne, már rég öngyi lettem volna. Én ilyen vagyok... miért? És miért nem változok? Miért nem erősödök? Pedig van próba bőven. Na mindegy... ez most csak így kijött...