Na hát ennyi, nincs hitem... nem is fogok ifire járni. Minek? Így? Hagyjuk már...

Nem tudom... Szóval, nyilván az én hibám az hogy a barátaim nem úgy állnak már hozzám, hát ki más hibája lenne.. nem is fogok lehet többet barátkozni senkivel se.. Minek? Úgyis megismernek rájönnek, h szar vagyok, bevagyok farsulva sötöbö aztán dobnak.. Csak azt nem értem, hogy ha valaki már nem úgy van velem, nem akar velem lenni vagy beszélgetni vagy akármi, akkor azt mért nem mondja meg? Ha kérdezem, h mi baja van velem mért mondja, h semmi, miközben látszik rajta, hogy az ellenkezője van? Miért néz át rajtam, ha nincs gondja velem?

Nagyon tetszett a mai igehirdetés. A szenvedésről szólt. Na mondom tök jó, végre egy olyan dolog ami talán "segíthet" rajtam. Hát legyek őszinte? Segített! Mármint konkrétan nem szűnt meg semmilyen bánatom vagy ilyesmi, de elgondolkodtam bizonyos dolgokon, igaz egy részük nem épp kellemes... szóval pont a hiányosságaimra mutat rá, de egyszert ezt is meg kell tudnunk, h mi a "rossz" bennünk. Min kell változtatnunk. Nem igaz? De :) Naszóóval.... az úgy volt, hogy a szenvedés lehet azért mert valami rosszat tettünk és viseljük a következményét, lehet azért mert az Úr próbára tesz minket, és lehet azért, hogy megtisztuljunk. Nem tudom, hogy ki miért szenved, de biztos vagyok benne, hogy okkal vannak az életünkben rossz dolgok, és arról szól ez az egész, hogy a fájdalmakon, a kétségeken, az elkeseredésen minden ilyen rossz dolgon keresztül eljussunk az Atyához, akinél megnyugvást találhatunk, aki szeret, aki elkülde a Fiát, aki szenvedett értünk. Aki sokkal több szenvedést élt át, mint manapság mi, mert hát valljuk be... mi a mi "kis" problémánk ahhoz képest amit neki kellett átélni? És viszakozott egyszer is? Sajnáltatta magát? Neem.. Soha! És mi mit teszünk? Belesüppedünk a magányba, a szerencsétlenségbe, a szenvedés legalsóbb bugyraiba és csak sírunk, és szomorkodunk. Miért? Miért nem tudjuk meglátni a jó dolgokat? Miért nem tudunk örülni? Miért mindig a rosszat látjuk mindenben? Közhely, hogy minden rosszban van valami jó, de igaz! Mindenben meg lehet találni a jó és a szépet, csak talán változtatnunk kell azon, hogy milyen szemszögből nézzük. Vagy talán másfelé kell néznünk. Mondjuk a kereszt felé... mert az azt jelenti, hogy kegyelmet nyertünk. És ez nem kis örömre ad okot szerintem. És mi mégis... vagy inkább mégse tudunk örülni. Mégegy közhely... valami olyasmi, hogy a boldogság nem cél, hanem az maga az út. Arra jöttem rá, hogy ez tényleg így van. Mindig azt várjuk, hogy egyszer majd boldogok leszünk, de az csak egy múlandó állapot. Úgy értem... életünk során biztos sokszor voltunk már boldogok... Én például boldog vagyok ha esik a hó. Ezreknek ez nyűg... meg jaj a közlekedést megbénítja.... nem tudunk iskolába vagy munkába menni... hát igen, sajnos a tél ilyen. De most komolyan.... milyen szép már mikor este a kivilágított városba sétálsz és szakad a hó? Hát gyönyörű!! :)

Aztán.. kicsit eltértem a tárgytól:D Az is volt az igehirdetésben, hogy tudnunk kell, hogy tartozunk valahova. És ahogy belegondoltam... tényleg. Szerintem ha valami nagy bajom lenne bármelyik ifist felhívhatnám, és azonnal értsétek jó "ugrana" hogy segítsen. Csak mi.... én olyanok vagyunk, hogy nem, nem kell a segítség, majd mi megoldjuk... aha.. egy nagy csudát... nem tudunk mit magunktól megoldani semmit sem. Azon gondolkoztam... hogy ha nem lenne senkim csak Isten, tehát semmi barátok vagy ilyesmi az milyen lenne? Elég lenne Isten? Szerintem nemtudom szóval... nem azt mondom, hogy nem lenne elég, de azért kell az embernek az, hogy valaki odamenjen hozzá... beszélgessen vele... megölelje. Szép meg jó, hogy van Isten, hiszen... ez a legjobb dolog, hogy ő van, és a kegyelmébe fogadott minket, meg hogy szeret. De azért adta a barátokat, hogy ne legyünk egyedül ebbe a nagy világban... és ki kell használni, hogy vannak barátaink, hogy van akihez fordulhatunk. Hogy vannak ilyen igazi, szent kapcsolatok.

Köszönöm! :)

Annyi de annyi minden van amit leírnék, de valahogy nem jönnek a szavak.. Elmondanék, de nem megy. Hallott valaki már ilyet? Kiakarom adni magamból és nem..? Hát mi ez? Komolyan mondom. Meg már mióta. Egy jó ideje már az tuti. Stagnálok, vagy nem tudom:D Már unalmas, ez a helyzet, ez a "nem tudom mi lesz", "nem tudom, nem is értem, hogy mit érzek" azt se tudom, már hogy ki iránt érzek mit.. valami vagy semmit, és milyen valamit. Szóval megértem, ha ezt most így konkrétan senki nem fogja megérteni. Csak tényleg. Ezért nem tudom leírni se meg elmondani se. Nem tudom.. tehát így pff... Kb mintha egy szép nagy tornádó söpört volna végig rajtam.. belül a gondolataimban meg az érzéseimben és óriási a káosz... és nem értek semmit. Höh... vicces...

Olyan szar most. Vagy nem is szar, inkább semmilyen. Nem vagyok sehogy. Üres vagyok, nincs bennem semmi. Semmi érzelem. Nem az, hogy most jaj milyen szar. Jah vannak szar dolgok.. amiket senki nem tud. És jah nehéz. De mért vagyok üres? Persze vannak rossz napok, aztán meg jók. De semleges napok is? Mi az, hogy csak vagyok és nem érzek semmit? Mi ez már? Mi a rák van? Az van.. azthiszem, hogy elhidegültem pár embertől... vagy talán mindenkitől. Szar ez.. szóval igen szar. És nem könnyű mert én mindig is az a fajta voltam, aki nagyon nagyon nehezen nyílik meg... de egy valaki mindig is volt aki sokat tudott rólam. Már nincs senki. És ez az én hibám. És senki nem tudja, hogy most mire is gondolok. Nem tudom mit tehetnék, hogy változtathatnék... mert kéne, érzem, szükség lenne rá. De biztos hogy lenne értelme. Meg mostanában keveset beszélgetek a barátokkal. Úgy értem az ifisekkel. Igazából 1 emberrel beszélek sokat, mert együtt szoktunk reggel menni. És ennyi. Mással nem. Kezdek kiesni abból a körből. Azt hiszem. Mindegy.

Nem történt semmi "komoly gond" itthon, nem halt meg senkim, senki se halálos beteg... én is egészséges vagyok (legalábbis eddig úgy tűnik), azt mondhatnánk, hogy jó életem van. Igen, az is van, jobb mint az átlagnak. Ezért néha, amikor szenvedek... az miatt amiért szoktam, akkor azon gondolkozom, hogy ez milyen gáz... hogy mások emeltfővel cipelik a terheiket, én meg egy ilyen dolog miatt vagyok megint szétesve. Megint.. lassan egy hete. Nem akarom, hogy ezt bárki is tudja, de mostmár muszáj ide leírnom, muszáj kiírnom magamból mert megőrülök. Ha többet nem is legalább ennyit, hogy... hogy nagyon kivagyok. És most nem az van, hogy nem bízom Istenben, meg távol vagyok tőle, mert nem. És az az igazság, hogy kérem a segítségét, és még nem látok semmi eredményt, de tudom, hogy ki fog ebből valahogy emelni. Tudom... csak várnom kell... Ő tudja a megfelelő időt. Meg ha nem lenne rossz, nem örülnénk úgy a jónak. Csak már elég jó ideje tart ez, és már annyiszor besokaltam, és annyiszor elegem lett.. és annyiszor ott akartam hagyni Istent, és ezt az egészet.. és tök más utakon járni. De nem fogok, mert nem fogom feladni. Leszarom ha szenvednem kell... ha sírva jövök haza péntek esténként és azt kell mondanom itthon, hogy csak kidörzsöltem a szememet. Nem fogok lemondani a boldogságomról. Mert most nem vagyok az... Azóta nem vagyok az. De majd leszek. Tudom, hogy Isten megfogja adni. Bízom Benne. Mást nem tudok tenni. Addig meg elviselem a szomorúságot.

Ma majdnem elütöttek. Ha a Niki nem ránt vissza akkor már nem élek. Volt már olyan, hogy majdnem elütött egy autó, mert figyelmetlen voltam, de ez most sokkal durvább volt. Ez tényleg... Eléggé besokkoltunk utána... Elsőnek az jutott eszembe, hogy ez egy csoda! Másodiknak... R. és Sz..... Nem a családom vagy ilyesmi... nem, a volt barátom meg a legjobb barátnőm. Szánalmas vagyok. De örülök, hogy élek. Így szánalmasan is.

Köszönöm.

Hát hol is kezdjem. Tudom, tudom az elején. Jó volt. Igen, igen jó volt! Mióta Szilvi helyre tett.. nemis tudom 3 vagy 4 hete.. akkor úgy utána helyre jöttem kicsit. Mintha a sebeim kezdtek volna gyógyulni. De most... Most megint mélyen vagyok. Nem értem. Most megint félek. Azt mondják, hogy ha nevén nevezzül, hogy mitől félünk akkor az már egy lépés előre a megoldás felé. Tudod mitől félek? Attól, hogy ha túl teszem magam rajta, akkor elveszítek mindent... Ha pedig nem teszem túl magam rajta, akkor csak szenvedni fogok. Nem akarom már, hogy fájjon. Eddig sem akartam, de nem mertem dönteni. Most, hogy döntöttem, hogy már félek, hogy elveszítek mindent. Vele akartam boldog lenni... Nem tudom szóval... mondják, hogy tedd már túl magad, meg ne máár még mindig? Én meg.. igen még mindig. Azért szar ez, nem direkt csinálom én... ha tehetném nem szenvednék ezzel ennyit, de ez van. És akkor kérek enyhülést, nyugalmat, békét.. valamit... de nem, nem kapok. Csak könnyeket... de abból aztán sokat. Meg persze, hogy akkor ez csak egy kisértés-e vagy csak egy próba.. és akkor imádkozok, hogy mutast meg... és akkor jön vki aki azt mondja, hogy szerinte ha nem is ég hatamlas tűz, de még pislákol a gyertya. Hát kössz... ez most tökjó.. sokat segít miközben felejteni akarok. Aztán megkérdezem, hogy kisértés-e és a kisértésekről olvasok.. Na most akkor döntsem el. Áhh.. szar az egész.

Igazából azt vettem észre, hogy erősebb vagyok. Persze nem vagyok olyan kemény mint a szikla, sokszor elszomorodok, de próbálom magam tényleg túl tenni. És most tényleg próbálom. Akárhányszor gondolok rá, vagy jut eszembe mindig elhesegetem ezeket. És megy, és működik és ez jó. És tényleg felejteni akarok. Persze hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tör rám néha hogy hm.. mi lenne ha mégiscsak.. stb. De már az sem az igazi. Inkább csak az hiányzik, hogy valaki úgy szeressen, és mivel eddig ő szeretett csak úgy ez az ő személyében hiányzik. Még. De remélem, hogy már nem sokáig... Hm meglátjuk.

Segíts...