Mindig mikor azt mondom, hogy nembírom... elég volt. Beleroskadok a sok teherbe... Jön egy kis jó, egy pici remény aztán valami még nehezebbet kapot... Feszegeti Isten a határaimat... Mit bírok még ki... Kíváncsi vagyok meddig megy el.

Azon gondolkoztam, hogy fél éve egész biztos voltam, hogy megtaláltam... azt a valakit akinek odaadom magam, ne értsetek félre nem úgy, nem fogok még lefeküdni vele. Csak tudtam, hogy na ő Az... nagy A-val. Az akire vártam. Tudtam fél éve azt, hogy nála jobban még senkit nem szerettem. Ezt most is tudom. Voltak jelek... Istentől, amik arra bíztattak, hogy vágjak bele mert tényleg ő Az. De most, eltelt fél év... 6 hónap. Első kapcsolatnak nemis rossz, és még nincs vége. De annyira nehéz. Tudjátok az első 2 hónap volt szép és jó... Utána csak a sok szar jött. És annyira elfáradtam, és elkeseredtem már ebbe, hogy küzdök magammal, Istennel, meg Vele is... El sem hiszitek, hogy mennyire belefáradtam a harcba. Nagyon rossz... és már nemvagyok biztos... nem vagyok biztos abban, hogy ő Az, nagy A-val. És ez a legrosszabb mind közül. Már nem tudom. Vagy lehet hogy tudom csak.. AJJJJJ annyira rohadtul szar minden, hogy az valami hihetetlen.

DE

"...most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dícséretre, dicsőségre és tisztességre."

Szóval az van, hogy tudtam, hogy ő az igazi.. fél éve tudtam. És tudjátok mi? Most is tudom. Szeretem. Nagyon. Jobban mint magamat! Bár ez nem látszik, de én tudom. És tudom azt, hogy a sok kísért, a sok próba ezek a rossz dolgok mind azért vannak, hogy eltávolodjak Istentől, és a kisértő, a számunkra legkedvesebb dologgal vagy személlyel kísért, nekem az a Robi. Azt teszi, hogy vele megrontja a kapcsolatom, hátha akkor Istennel is szar lesz majd. De nem lesz szar Istennel, mert nekem szükségem van rá! Nekem kell az Úr, nekem kell a hitem. És ezt nem adom semmiért. Soha!

De akkor is nehéz. Türelmesnek lenni, várni hogy mikor jön már el a várva várt idő, mikor ő hitre jut, mikor megnyílunk egymásnak, elmondunk mindent, nem lesznek titkok, és egyek leszünk az Úrban. Annyira de annyira vágyom erre. És nem tudom, hogy ez mikor lesz, és ez keserít el, hogy néha a feladás közelében vagyok. És nem merem tovább csinálni, de muszáj küzdenem. Muszáj! Mert ez fontos. Majd ha már ő nem akarja, ha ő belefáradt és azt mondja, hogy elég, akkor én sem fogok már küzdeni. De remélem ilyen nem lesz.

Hát most ennyi... ezt muszáj volt leírnom. Már nem bírtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.