Nagyon tetszett a mai igehirdetés. A szenvedésről szólt. Na mondom tök jó, végre egy olyan dolog ami talán "segíthet" rajtam. Hát legyek őszinte? Segített! Mármint konkrétan nem szűnt meg semmilyen bánatom vagy ilyesmi, de elgondolkodtam bizonyos dolgokon, igaz egy részük nem épp kellemes... szóval pont a hiányosságaimra mutat rá, de egyszert ezt is meg kell tudnunk, h mi a "rossz" bennünk. Min kell változtatnunk. Nem igaz? De :) Naszóóval.... az úgy volt, hogy a szenvedés lehet azért mert valami rosszat tettünk és viseljük a következményét, lehet azért mert az Úr próbára tesz minket, és lehet azért, hogy megtisztuljunk. Nem tudom, hogy ki miért szenved, de biztos vagyok benne, hogy okkal vannak az életünkben rossz dolgok, és arról szól ez az egész, hogy a fájdalmakon, a kétségeken, az elkeseredésen minden ilyen rossz dolgon keresztül eljussunk az Atyához, akinél megnyugvást találhatunk, aki szeret, aki elkülde a Fiát, aki szenvedett értünk. Aki sokkal több szenvedést élt át, mint manapság mi, mert hát valljuk be... mi a mi "kis" problémánk ahhoz képest amit neki kellett átélni? És viszakozott egyszer is? Sajnáltatta magát? Neem.. Soha! És mi mit teszünk? Belesüppedünk a magányba, a szerencsétlenségbe, a szenvedés legalsóbb bugyraiba és csak sírunk, és szomorkodunk. Miért? Miért nem tudjuk meglátni a jó dolgokat? Miért nem tudunk örülni? Miért mindig a rosszat látjuk mindenben? Közhely, hogy minden rosszban van valami jó, de igaz! Mindenben meg lehet találni a jó és a szépet, csak talán változtatnunk kell azon, hogy milyen szemszögből nézzük. Vagy talán másfelé kell néznünk. Mondjuk a kereszt felé... mert az azt jelenti, hogy kegyelmet nyertünk. És ez nem kis örömre ad okot szerintem. És mi mégis... vagy inkább mégse tudunk örülni. Mégegy közhely... valami olyasmi, hogy a boldogság nem cél, hanem az maga az út. Arra jöttem rá, hogy ez tényleg így van. Mindig azt várjuk, hogy egyszer majd boldogok leszünk, de az csak egy múlandó állapot. Úgy értem... életünk során biztos sokszor voltunk már boldogok... Én például boldog vagyok ha esik a hó. Ezreknek ez nyűg... meg jaj a közlekedést megbénítja.... nem tudunk iskolába vagy munkába menni... hát igen, sajnos a tél ilyen. De most komolyan.... milyen szép már mikor este a kivilágított városba sétálsz és szakad a hó? Hát gyönyörű!! :)

Aztán.. kicsit eltértem a tárgytól:D Az is volt az igehirdetésben, hogy tudnunk kell, hogy tartozunk valahova. És ahogy belegondoltam... tényleg. Szerintem ha valami nagy bajom lenne bármelyik ifist felhívhatnám, és azonnal értsétek jó "ugrana" hogy segítsen. Csak mi.... én olyanok vagyunk, hogy nem, nem kell a segítség, majd mi megoldjuk... aha.. egy nagy csudát... nem tudunk mit magunktól megoldani semmit sem. Azon gondolkoztam... hogy ha nem lenne senkim csak Isten, tehát semmi barátok vagy ilyesmi az milyen lenne? Elég lenne Isten? Szerintem nemtudom szóval... nem azt mondom, hogy nem lenne elég, de azért kell az embernek az, hogy valaki odamenjen hozzá... beszélgessen vele... megölelje. Szép meg jó, hogy van Isten, hiszen... ez a legjobb dolog, hogy ő van, és a kegyelmébe fogadott minket, meg hogy szeret. De azért adta a barátokat, hogy ne legyünk egyedül ebbe a nagy világban... és ki kell használni, hogy vannak barátaink, hogy van akihez fordulhatunk. Hogy vannak ilyen igazi, szent kapcsolatok.

Köszönöm! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.