Az a poén, hogy most nem a R. miatt van szar kedvem. Azért ez ritkaság számba megy mostanában. Szóval minden rosszban van valami jó, hát ebben ez a jó. Ami viszont rossz az tényleg az. És igen, megint magammal van bajom. Azzal van bajom, hogy ha valaki mond nekem valamit ami rosszul esik, egyből könny gyűlik a szemembe, és nem tudok védekezést, támadást, semmit csak sírni. A sírással önmagában semmi bajom, elvagyok vele, megkönnyebbülök tőle. Egyedül. Nem pedig a családom vagy a barátaim előtt... ott akkor inkább a szégyenérzet tölt el, nem pedig a megnyugvás. Nem értem miért nem lehetek erős, miért nem lehetek olyan ember akiről lepereg, hogy mit mondanak róla. Miért kell, hogy engem érdekeljen mások véleménye? De nem is másoké, csak azoké akiket szeretek. Nem tudom én valahogy fordítva müködök. Ha ott vannak körülöttem azok akiket szeretek, és tennem kéne valamit, lefagyok. Amit amúgy lehet, hogy megtennék ha idegenek lennének körülöttem. De így nem. Feszélyez az, hogy ők ott vannak. Ez normális? Annyi gátlás van bennem emiatt, hogy az fogalom. Én nem akarom ezt, én nem akarok ennyire gátlásos lenni, nem akarok félni az ismeretlentől, nem akarok tutyimutyi lenni, és főleg nem gyenge, sírós kislány... erős szeretnék lenni. De mi van, ha Isten nem ezt akarja. Nem vágom, hogy neki miért jó az, hogy egy ilyen labilis embert teremtett mint én. Sztem ha nem hinnék benne, már rég öngyi lettem volna. Én ilyen vagyok... miért? És miért nem változok? Miért nem erősödök? Pedig van próba bőven. Na mindegy... ez most csak így kijött...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.