Hát én most gondolkoztam egy csomó mindenen. Kimentem az udvarra, kicsit beszélgettem Istennel. Úgy szeretek vele beszélgetni! Annyira megnyugszom tőle, hogy az hihetetlen.

Most hát nem is tudom, hogy kezdjem. Talán minden bajnak ami van körülöttem, amit én teremtek, az oka a puszta létezésem? Vagy az hogy nem tudom elfogadni azt ami, aki vagyok? Mert sajnos így van. És ezzel nekem nagyon meggyűlik ám a bajom. Nem tudom, hogy hogy tegyem magam túl.. magamon. Ez viccesen hangzik, de ez nekem óriási probléma ám. Aki meg van elégedve magával, aki saját magára úgy tud nézni, hogy na igen ez vagyok én és szeretem azt hogy ilyen vagyok, az szerencsés, annak nagyon jó. Én ezt nem tudom kimondani, mert... mert egy selejt vagyok. És igen tudom... Isten nem csinál selejtet ezért ne érezzemmagam annak. Mondja ezt egy olyan aki összhangba van magával. De egy olyan ember aki nincs annak nehéz ezt kimondani. Én már kifogytam, elfáradtam. Már nem tudom mit csinálok jól, mit rosszul. Én csak nem szeretnék belebukni meg csalódni. De a csalódás és az elbukás része az életnek nem igaz? Ettől leszünk erősebbek. Ettől leszünk mások. Ez késztet minket a változásra. Hát nem is tudom. Egy gyenge embert ez csak még mélyebbre taszít... lásd én.

Most meg még van egy csomó más bajom is. De minek írjam le... ezt úgysem tudom.. ezt úgysem érti senki. Ez már mindenki számára aki tudja, csak egy újabb dolog amire azt mondják, hogy jaj nee már megint ez a baja. Hát de mit csináljak. Mindegy.. nem is érdekel, beleszarok már mindenbe.. nem .. nem tudom. áh mindegy.

ma egy éve.... pontosan ma egy éve.... hát elmúlt... ez van.

Vigyázz rá, gyógyítsd meg őt. Kérlek.

– Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag.

A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozdította ágait, és álmosan felelte: – Nem… nem. Nem annyira ritkák. Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye. – Mesélj nekem a boldog pillanatokról! – Hagyjál, most álmos vagyok. (...) – Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni. – Szeretlek! Nagyon! – Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.-

Nagyon szeretet hiányom van. Legszívesebben 2 embert hívnék fel, de az egyiknek nem akarok a terhére lenni.. jó tudom lehet hogy ez hülyeség de akkor is... nem akarok mindig másokra utalva lenni, a másikat meg nem hívhatom fel... De most nagyon rossz egyedül lenni. Csak egy ölelés kéne, csak egy... vagy egy nagy puszi az arcomra. Vagy csak annyi, hogy 'semmi baj, szeretlek'.

Istenem segíts :( Nagyon hiányzik:(

Jó volt végülis. Jó volt a téma, jó volt a társaság, jók voltak a programok. Ettől függetlenül majdnem minden este bőgtem. Hát ez van.

Azon gondolkoztam, hogy Isten véghez viszi a tervét. Mármint ha van egy terve akkor annak meg kell lennie annak meg kell történnie de akkor hol a szabd akarat? Ez úgy van, hogy te eldöntheted, hogy részt veszel a terv megvalósításában? Ez lenne a szabad akarat? Úgy értem, a terv megvalósul így is úgy is, te pedig dönthetsz, hogy részt veszel-e benne vagy sem. Legalábbis én így gondolom.

Namármost... ha terv úgyis teljesül, attól függetlenül, hogy akarjuk-e vagy sem, hogy teszünk-e érte vagy sem, akkor nem jobb benne lenni? Nem jobb a részeseként élni? Mármint a terv nyilván valami jó... Legalábbis a következménye, mert vannak rossz dolgok, amiket mi annak látunk de a vége akkor is jó lesz, lehet hogy a legeslegvége, de ahhoz hogy azt elérjük végig kell mennünk a rögös úton. És ha amúgy is végig kell járni akkor nem érdemes lenne Istennel? Nem úgy lenne az értelmes ha bár nem tudjuk hova vezet, és nem tudjuk talán a célját sem, sőt a következő lépést sem ismerjük, mégis ennek ellenére ráhagyatkozunk? Nem ez az igazi hit? Hogy nem tudom merre vezet, de én megyek? Megbízom benne, mert... mert ő az Isten aki szeret.

Na igen ez mind szép és jó.. de ha az úton tényleg csak rossz és nehéz dolgok jönnek akkor mit szólunk? Akkor elégedetlenek vagyunk és vitába szállunk az Atyával. Nem mondom azt hogy minek, fölösleges, mert bár sztem fölösleges én is szokszor szállok vele vitába. Egyszerűen sok mindent nem értünk, mivel emberek vagyunk, ő pedig Isten. És vannak bizonyos dolgok amit mi nem tudhatunk, amik csak az Úrra tartoznak.

Szerintem nagyon nehéz úgy járni az utunkat, hogy igyekszünk bízni, mert tudjuk hogy az a jó és az eredményes, de a sok kisértés a sok próba... amikor egyre több és több teher nyomja a vállunkat és nem tudunk vele mit kezdeni. Aztán letesszük, de jönnek újak, vagy felvesszük a régieket... és megcsömörlünk. Belefáradunk. Kétségbe esünk. Ez marha szar dolog ám. Amikor folyton csak a kudarcot látjuk, azt éljük meg, akkor iszonyat nehéz reménykedni és bízni a jobban. Amikor nyugis az élet addig könnyű... Ha kicsit felkavarodik a víz akkor már félünk hogy elsüllyedünk. Félünk mindentől, ha zavaros a víz és nem látunk tisztán, hogyne félnénk. És akkor...? Most mondjak azt, hogy igen akkor jön az Úr lehajol és megment?

Odajön. Igen odajön. Igen lehajol. Igen... megment. De.. legalábbis nálam, ezután az egész kezdődik előről. Újra jönnek a terhek, a próbák, a kisértések de utána újra jön a kegyelem is.

most... kiborultam.

 

nem akarom, hogy aki tudja, hogy mit gondolok és mitérzem, hogy mi fog ezután jönni azt azt higgye hogy hülye vagyok, csak mert nem adom fel és próbálok nem kételkedni. ne nézzetek hülyének jó? csak legyetek mellettem. kérlek.

Csak egyszerűen nem értem. Azt hittem, hogy... de nem most teljesen mást érzek és nem értem miért!? Nem tudom szavakba önteni, nem tudom leírni, elmondani. Nem tudom mért érzem ezt. Nem tudom mért nem akarom már. Azt mondtad várjak és legyek türelmes, én megtettem és erre mit kapok? Már nem érzek semmit? Most komolyan? De én akarom érezni. Én akarom akarni...