"Igazad van mikor az mondod gyerekes vagyok, naív és folyton csak álmozodozom... de mond ez miért jelent problémát... nézz körül, ebben a világban? Még jó hogy álmodozom, hisz a valóság megrémít. Gyerekesnek számítok mert nem veszek mindent olyan komolyan vagy mert időnként belefér egy reményről szóló mese? És naiv? Nézzük csak meg jobban. Naivitásom nem feltétlen rossz, hisz a jót feltételezem.. a gond az, hogy csalódom, mert a világ nem olyan jó mint ahogy gondolom gyerekes szívvel. Nem olyan békés, barátságos. Folyton résen kell lennem, folyton vigyáznom kell, nehogy valaki még összetörje az álmaimat amit elképzeltem..."

Annyira szükségem van a szeretetre... De annyira. És olyan szar, hogy szarba vagyok Istennel meg magammal. Miért pont én vagyok az a lány aki utálja magát? Miért pont én nem vagyok képes kimutatni a szeretet? Miért pont rám kellett azt mondani, hogy talán ennél rosszabb már nem is lehet? Miért nem látok jót semmiben? Miért vesztettem el a hitet és a reményt egyszerre? Miért nem tudok ebből kikerülni? Miért nem tudom őszintén kimondani, hogy legyen meg a Te akaratod? Miért vagyok képmutató? Miért nem lehetek egyszerűen jó ember? Miért kell küzdenem aztán belebuknom, hogy véletlenül se legyen jó? Miért nem tudom elfogadni a kegyelmet? Azt hogy volt valaki aki nagyon szeretett és ezért meghalt értem? Miért nem vagyok képes semmire? :( Mégis mire akarsz tanítani?

Gondolkoztam most hogy írjak-e... Valamit magamról. Nem elmélkedést, nem csak betenni egy képet, hanem írjak-e az érzéseimről, a hogyan létemről. Vajon érdekel-e valakit? Olvassa-e ezt egyátalán valaki? Végülis mindegy, nem azért írogatok ide, hogy mindenki ezt olvassa... csak egyszerűen le kell írnom. Mostanában írtam naplót. Hát... igen 2 este írtam aztán már nem. Nincs mit írnom. Azon a két estén volt miről... És valahova le kellett írnom, ha már elmondani senkinek nem mondom.

Most jól vagyok. Nem aggódok... pedig lehet, hogy kéne a vizsgák miatt. A jövő miatt. Az élet miatt. A barátaim miatt. A családom miatt. Szóval úgy egy pár dolog miatt. De most nem aggódok. Most nem agyalok. Minek? Attól, hogy naphosszat gondolkodom megoldódik valami? Nem.. Attól kezdve fognak a dolgok változni amit teszek értük. Ha ülök a szobámba egyedül és gondolkodok az nem változtat semmin. Oda kell mennem emberekhez, és tenni azért hogy a kapcsolatom jobb legyen velük. Oda kell mennem, és meg kell ölelnem őket, nem pedig msnen leírni, hogy szeretem őket. Meg kell nyílnom, hogy lássák, hogy bízom bennük. Ezzel nincs is semmi gond... Mondhatná bárki. De nekem ezzel igenis gondom van. Nem kezdek most megint bele a szar vagyok, gátlásos vagyok, semmire sem vagyok jó dumába. Minek... Tök mindegy. Tök fölösleges. Eddig sajnáltam magam, és mindig kértem a változást... akartam hogy egyszer csak reggel felkelek és máshogy látom a világot. Boldogabb vagyok... bátrabb vagyok... akármi. Mindegy mi, csak változás legyen. És nem. Imádkoztam, kértem, vádoltam. Nem kaptam meg. És rájöttem a titokra. Vasárnap az igehirdetésen Tímea néni, felolvasott egy történetet, nem emlékszem sem az íróra sem a címre. Bár talán a cím az volt hogy Orvosság, nem biztos tényleg. A lényege az volt, hogy volt egy nő aki az anyjával élt együtt, akinek a jelenléte 2 házasságát is tönkre tette. A nő végül megutálta az anyját. Elment az orvoshoz vagy egy paphoz? Nem tudom már. És kért orvosságot. Végülis a doki íratott egy receptet, amin nem orvosságok voltak, hanem pl. hogy hétfőn kérdezze meg hogy hogy van az édesanyja, kedden kérje meg hogy zongorázzon neki, szerdán mikor elaludt, takargassa be, és adjon az arcára egy puszit stb. Szóval mi volt a lényeg? Mi volt az ami elgondolkodtatott? Hogy a nő imádkozott, hogy tudja szeretni az anyját. Egy olyan érzésre várt, vágyott, hogy nem utálattal néz rá, hanem szeretettel. De az imán kívül semmit nem tett. És az orvos azt mondta neki, hogy cselekedjen. Ide nem gyógyszer kell, nem valami vilégmegváltó "érzés" kell. Nem. Itt az kellett, hogy az asszony cselekdjen, hogy tegyen valamit. Mert ha ül a szobájába nem fog semmi sem történni. Valakinek tenni kell. Vagy az egyiknek vagy a másiknak, mindegy kinek. Értitek ugye? Attól, hogy imádkozok azért hogy javuljon meg a Szilvivel a kapcsolatom, nem fog megjavulni. Nekem oda kell mennem és beszélnem kell vele. Nekem kell érte tennem. És nem vádaskodnom kell. Nem is tenném. Szeretem. De nyíltan kell vele beszélnem. Személyesen. Nem msnen. De megfutamodok. Én nem tudok beszélni ilyen dolgokról. Meg megnyílni se tudok. Mindenki mondja, hogy nem bízunk senkiben semi az ifibe. Én nekem nem ez a bajom. Jó valamilyen szinten ez is. De inkább az, hogy... ez lehet hogy fura vagy én nem tudom, de semmi közük hozzá. Persze baromi jól esik ha megkérdezik, meg ha látják hogy rossz kedvem van akkor megölelnek. De én nem mondom el senkinek. Nem tartozik rájuk. És ez nekem megfelel így. Nem kell másoknak tudni az én problémáimról. Valaki úgy is tudja... Az egyik Isten. A másik meg... időnként, nem mindig csak ha épp úgy vagyunk... akkor a Szilvi. Ennyi. Nekem ez így jó. És sajnálom, tényleg ha ezzel fájdalmat okozok bárkinek is. De vannak dolgok amik nem taroznak mindenkire. Hát most így ennyi jutott eszembe. Ha valaki olvassa ezt, akkor azt megkérem, hogy imádkozzon azért... hogy nem is tudom. Talán, hogy kapjak erőt a cselekvéshez. Köszönöm.

egy tapló vagyok.. egy gyökér.. fasz kivan az egész rohadt életemmel már

Szóval akkor megmutatod? Nem csak mondod, hanem megis mutatod? Küldesz egy jelet? Egy akármit? Ránézek egy csillagra és tudni fogom? Vagy olvasok egy igét és hirtelen beugrik a helyes út? Mit fogsz csinálni? Hinni akarok benned... és az útban amelyen járnom kell. Csak csalódni nem akarok. Bár azt hiszem... hogy már mindegy. Megtanítod...? Tanítsd.. Csak valahogy tudjam.

Nem tudom mégis mit kellene tennem, hogy a dolgok változzanak. Kértem Istent, imádkotam, próbáltam hinni. Tényleg próbáltam. Sokkal erősebb vagyok mint mondjuk egy éve, többet elbírok szerintem, és ha eldöntök most valamit akkor amellett kitartok, vagy legalább próbálok ami sose volt rám jellemző, mert ha nem megy elsőre valami akkor feladom. Na hát ez van, ezt dobta a gép. Ennyi változást látok összvissz. Nem baj, jó ez meg minden. Örülök is neki.. jipii. De ez nem elég, nem az hogy hú de türelmetlen vagyok és mégtöbbet akarok, csak azért jó lenne valami ha történne. Például nem süppednék bele a magányba. Vagy mondjuk lenne hitem. Annak úgy azért tudnék örülni. Tudom, hogy ez(ek) lassú folyamat(ok).... és ki kell várni, Istennek nem olyan az időbeosztása mint nekünk, neki végtelen ideje van. De valamit tehetne azért. Nem mondom azt, hogy nem foglalkozik velem... Mert ha lefekvés előtt, mikor imádkozok elsírom magam a sok szarságtól akkor azért elég megnyugtató, hogy ő legalább szeret. És pont ezért tudom, hogy értékes vagyok. Igen tudom az vagyok. Csak sokszor a dolgok nem ezt mutatják. De tudom... csak sokszor nehéz elhinni. Nagyon nehéz.

Akartam most egy csomó mindent írni... kiírni magamból a sok szart de nem megy. Nem tudom mi van velem... nem értem magamat. Régen... midnig készültem vártam a vasárnap, hogy hú templom tökjó. Most kedvem nincs felkelni, hogy elmenjek, ma se voltam. Ifire sincs kedvem menni. Meg semmilyen ilyen programra. Eltaszítom magam mellől azokat akik közeledni akarnának, mert most egy ilyen időszakot élek át. Mert most nehéz.. Mert hiányzik a hitem... Meg más is hiányzik. És pont ezért lenne jó ha kihagynék egy kicsit az ifiből. Én így nem tudok túllépni. Lehet, hogy ez szégyen, de így nem megy. Úgy szeretném én átélni azt, hogy Istennek ezzel is volt terve és talán sokkal jobbat készít, de nekem ígért valamit, és ezért nem tudom ezt elfogadni. Szánalmas vagyok tudom. Néha magamból is elegem van. Most úgy örülnék ha messzire járnék suliba, és kolis lennék. Olyan jó lenne elmenni innen egy kis időre... Távol mindenkitől, tényleg... Egyedül lenni. De hát hova mehetnék. Mit tehetnék. Most tényleg padlón vagyok.

Valaki húzzon fel!

"Senki sem olyan szegény, hogy önmagát oda ne ajándékozhatná a másiknak."

Velem ugyan senki nem járna jól.....

Add, hogy elég legyen nekem az, hogy Te vagy nekem. Add, hogy el tudjam fogadni azt amilyen vagyok. Add, hogy megértsem, hogy mi okból, mi céllal teremtettél. Amíg ezeket nem tudom, addig defektes leszek...

Russel Kelfer: Okkal vagy


Okkal vagy, aki vagy,

Gondos terv része vagy.

Egy kincs, egy külön alkotás,

Egyedi teremtmény, semmi más.


Okkal vagy, amilyen vagy,

Kezében hibátlan anyag.

Keze véghezvitte tervét,

Ő látta az anyaméh mélyét.


Két szülő, kiket ő szánt neked,

Szereted, vagy nem szereted,

Ők is egyedi terve részei,

Rajtuk a Mester kézjegyei.


Tudja, fájdalmad súlya nagy,

Ő sír veled, mikor rád szakad.

De szíved alakul terhe alatt,

S az isteni jellem felé halad.


Okkal vagy, aki vagy,

Mestered alkotása vagy.

Szeretett, kedves teremtménye,

Hisz ő sem emberi elme szüleménye.