Ma voltunk a Blahán a Golgota gyülekezet alkalmán. Ének-előadás-ének. Ez a menet. Az előadás címe: Mit kezdjek az életemmel? Na hát mondom ez tök jó, ezen amúgy is sokat gondolkodom. Hátha most választ kapok. Az ilyen előadásokkal amik így a címük alapján eléggé érdekelnek, azoktól mindig sokat várok. Mindig azt várom, hogy választ kapjak. Egyértelmű és érthető választ, amit nem értek félre, ami tudom, hogy nekem szól, amit egészen biztos, hogy az Isten üzen nekem. Hát... nem mondom azt, hogy sohasem kapok választ... mert bár olyan egyértelműt nem kaptam... De néha voltak utalások, vagy valami más ami nem is a témához kapcsolódott de mégis megérintett és sokat jelentett számomra. Hát.. ma este úgy ültem neki az előadásnak, hogy megtudok pár dolgot. Ami érdekelt.. azt nem tudtam meg. Nem is tudom mit vártam... azt hogy Isten Lelke leszáll és azt mondta, hogy legyél építész? Vagy könyvelő? Vagy misszionárius?? Nos... ezt vártam. Igen. Ha nem is pontosan így, de ezt. De a várva várt válasz nem jött. A vége fele kicsit kezdtem megszomorodni, hogy megint egy előadás.. ami semmit nem fog jelenteni. De a vége, a legvége volt a lényeg. Az egész arról szólt, hogy oda kell adni az életünket, hogy "meg kell halnunk" önmagunknak és teljesen az Övé kell hogy legyen az életünk. Igen oké ez mind szép és jó. Erről már hallottam.. ezt a tanítást ismerem. De aztán azt mondta a srác, hogy van mikor már talán évek óta harcolunk valamiért, talán az igazunkért, talán valakiért, valamiért és közben üresek vagyunk, semmit nem érzünk már, és belefásultunk. És el kell ezeket a dolgokat engedni, oda kell adni Istennek. Ki kell a kezünket üríteni, át kell mindent adni. Az életünket is, mert kell neki, akarja Isten az életünket, munkálkodni akar bennünk, és általunk, és nekünk rá kell bíznunk magunkat. És.. imádkoztunk, és elmondtam hogy szeretnék odaadni mindent.. azt is amivel több mint egy éve küzdök. Szeretném odaadni vagyis szeretném ha szeretném odaadni. De nem megy.. nem tudom, képtelen vagyok. Sokszor senki nem érti, hogy miért vagyok rossz kedvű, szomorú. Hiszen itthon minden rendben van, vannak hála Istennek szüleim, nem váltak el. Stb stb. Jó életem van. Igen, az van. Az mellékes hogy nem keresztények, hogy minden nap veszekednek egymással, hogy szinte alig hallok tőlük kedves szót. Nem látok boldog mosolyt az arcukon. Aggódok amiatt, hogy nem hisznek, aggódok, hogy én miért nem tudok nekik erről beszélni, aggódok hogy mi lesz így belőlem, hogy tudom az Urat szolgálni, hogy tudok neki élni és így tovább. Nekem ezek a gondjaim, nekem az fáj, hogy elhidegültem szinte mindenkitől, az fáj, hogy nem tudok Istenre bízni mindent. Az fáj, hogy gyötrődöm és a magam erejéből próbálok változtatni de nem megy. Az fáj, hogy szarnak és értéktelennek tartom magam. A legjobban az fáj, hogy nem tudom átadni neki Azt. Mert félek. És most mikor imádkoztunk és utána ének volt, leültem.. és zokogtam. Mert átakartam adni, átakartam élni, hogy valóban Isten gyermeke vagyok. Akit ő feltétel nélkül szeret. És egy pillanatra elhittem, hogy mindez valóra válhat és élhetek boldogan, olyan emberként aki Istenből táplálkozik, aki nem más emberben keresi a boldogságot hanem az Atyában. Úgy szeretnék ilyen lenni, ilyen életet élni. Annyira vágyom rá. De nem megy. Sajnálom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.