Előbb indultam el mint szoktam, kicsit sétálni támadt kedvem... Szóval nem egyből haza jöttem. Kerültem. Mentem egy jó fél órát, mikor felnéztem az égre és megláttam! Megláttam a hatalmas fekete felhőt amelyben milliónyi vízcsepp várta, hogy a földre hullhasson végre. Gondoltam vagány leszek és elindultam a felhő felé. Azt tudni kell, hogy nagyon nagyon szeretem a viharokat! Szóval elindultam. Megálltam és csak néztem. Villámlott. De még nem dörgött. Messze volt. Akkor haza indultam, nem akartam elázni. Már csak 10 percre voltam itthonról és akkor elkezdett szakadni. Közbe zenét hallgattam és tök boldog voltam. Ne kérdezzétek, hogy miért. Magam sem tudom. De az, hogy bolondulok a viharokért és most épp egy nagy vihar közepén sétálok!! Áhh, kimondhatatlan! Eszméletlen! Tudjátok van az az idézet, hogy 'amikor a vihar kitör, egyeseket megbénít a félelem, mások kitárják a szárnyaikat és szállnak'. Azt hiszem én szálltam. Persze nem a testem, pedig az is jó lett volna, de nem. Hanem a lelkem. Szabad volt, és szállt.

Köszönöm ezt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.