Ma volt itt a Tomi. Azt mondta, hogy nem ért engem... nem érti azt, hogy szeretném a R-val újra kezdeni, de közbe meg nem merek és nem tudok vele beszélgetni. Gondolkoztam... igaza van. Kértem Istentől változást, pont ennek az érdekében, és abban, hogy ne legyek mindig szomorú. Aztán gondolkoztam tovább ezen... én ilyen vagyok. Melankólikus tipusú.. pont ilyen mindenen agyalós, és sokszor szomorú ember. Ez vagyok én... nem tudok pörögni és mindig mosolyogni és élvezni az életet. Lehet, hogy ez jobb lenne.. lehet, de vagy teljesen meg kell változnom, vagy meg kell barátkoznom ezzel. Na de mi az már, hogy nem tudok vele beszélgetni? Na ez tényleg zavar.. az annyira nem h ha szar a kedvem ahoz már hozzá szoktam valamennyire, de ez... mostmár pláne nem tudok vele beszélgetni, folyton úgy érezném hogy meg kell felelnem, és akkor csak leblokkolok, és puff mintha üres lenne az agyam semmi értelmes nem jut eszembe. Aztán azon is gondolkoztam, hogy nem csak folyton agyalni kéne, meg sírni, meg sajnáltatni magamat, hanem néha néha időnként meg is kéne mozdulnom és csinálnom kellene valamit a változás érdekében. Háh igen ám de ilyenkor jönnek megint csak a gondolatok, a félelmek... szóval nem direkt csinálom én ezt... nem direkt szenvedek ennyit... ez vagyok én. Értitek? Ez vagyok. Aggódok, félek, agyalok. Hm... vagy elfogadom vagy változtatok... melyik? Mind a kettőhöz sok erő kéne. Nagyon nagyon sok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.