Hmm hát így hirtelen nem is tudom, hogy mit írjak... Pedig elgondolotam egy csomó mindent, hogy na azt most leírom és juj de jó lesz, de persze semmi nem jut eszembe... :D

Őőőő... hm ugye egyik este ki voltam borulva, azt leírtam az előzőbe... aztán gondolkoztam rengeteget, és annyi minden eszembe jutott annyi minden foglalkoztatott és végülis arra jutottam tegnap, hogy imádkozok... Voltunk a gyülekezeti házba, játszottunk az ifisekkel. Mikor hazaértem nem volt itthon senki, csak a mamám. Úgydöntöttem, hogy kimegyek az udvarra és beszélgetek Istennel, nyugodtan nézzetek hülyének hogy hangosan beszélgetek "magamba" de ott volt az Atya is, szóval nem voltam egyedül, na meg a kutyám is ott volt:D A lényege az volt, hogy annyi minden bíztatást kaptam már, hogy megszámolni sem tudom, sőt szinte számon tartani sem, úgyhogy azt gondolom, hogy fölösleges kételkednem. Igen lehet, hogy úgytünik, hogy nem változik semmi, és kilátástalan, reménytelen minden. De pont akkor kell hinni amikor nincs remény... ez egy énekben van, és igaz. És nekem az Úr még reménységet is adott, és bizalmat és hitet, és annyira jó ez, és lehet hogy pont ez volt a célja a szakítással, hogy megerősödjek a hitben. Azt hiszem, hogy elérte a célját az ÚR!:) Persze tudom, hogy lesznek még kísértések nem is kevés és nem is kis méretű, de nem érdekel... lehet hogy még sokat fogok szenvedni sőt biztos, és valószínű, hogy még többet fogok esténként sírni, de belül, legbelül akkor is ott lesz az,hogy igen az Úr ezt akarta, igen elfogadom, igen elhiszem! És igen.. tényleg hiszek benne.

Köszönöm!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.