...most...

2010.02.25. 12:06

Előre szólok, hogy most sokat fogok írni :)

Most ahogy jöttem haza a suliból végig azon agyaltam, hogy mit fogok ide írni. Magamba elmondtam, és hát tényleg sok minden, de legyetek türelemmel...

Na bezzeg ilyenkor már nem jut eszembe... pedig olyan szépen megfogalmaztam mindent 10 perce... -.-'

Hm... Na mindegy, elkezdem valahogy, aztán majd jönnek a gondolatok meg a szavak.

Ma volt először, hogy mosolyogtam. Nem kényszerből. Igazából... most mosolyodtam el, írás közben 11:58kor. Csak hogy pontosak legyünk:D Nem tudom, hogy mi késztetett mosolyra, fogalmam sincsen. Most péntek óta vagyok gatyán, de hétfő óta nagyon, mert ugye akkor történt, akkor beszéltünk... Azóta nagyon rossz. De tényleg. Soha nem tudtam elképzelni, hogy milyen egy szakítás, meg azt hogy hogyan lehet szeretni valakit aztán szakítani... az valahogy nekem nagyon természetellenes. És tessék, velem is megtörtént. Ezt meg pláne nem gondoltam volna, mert én nem mondanám, hogy ez álmodozás, de én mindig is az igazira vártam. Nem kell fehér lovon jönnie, mert nem tudok lovagolni:D De tudtam, hogy egyszer majd eljön, és akkor tudni fogom, minden kétséget kizáróan, hogy na ő az... az akivel leélem az életemet. Amikor barátok lettünk a Robival, nem gondoltam ilyenre, egyszerűen csak szimpatikus volt, meg jófej. Megkedveltem, aztán egyre többet voltunk együtt. Nagyon jó volt, szerettem vele lenni, akkor valahogy sose gondoltam a gondjaimra, nem voltam gatyán, csak ha tényleg volt rá valami okom. Aztán az ő részéről ez kezdett átmenni kicsit többe.... és mondta, hogy jó lenne, ha több lenne köztünk a barátságnál. Én nem akartam. Akkor még nem. Olyan jó volt a barátságunk, és féltem, hogy ha összejövünk akkor megváltozik minden. Egész nyáron húztuk vontuk ezt a helyzetet, végül már én megszerettem úgy. Szerelmes lettem. És összejöttünk. Az első pár hónap szerintem páratlan volt. Nekem elég furcsa természetem van, ebből adódóan voltak viták, de semmi komoly. De októberbe történt valami. Ami bennem egy nagy szakadást okozott, vagy hogy mondjam. És én azóta nem tudtam úgy viselkedni mint addig. Féltem hozzá odamenni, megölelni, megpuszilni, stb. És mindig vártam, hogy majd ő, egy darabig odais jött, törődött velem, aztán gondolom észrevette, hogy én már nem és így már ő sem volt olyan. Eléggé megfásult a kapcsolatunk. Annak ellenére, hogy szerettem nagyon, már nem tudtam kimutatni ezt. És ebből lett elge. Ez eredményezte azt, hogy már nem szerelmes.

Kár... szóval én nagyon sajnálom, hogy ez lett. Könnyebb lenne, ha nem szeretném ennyire. De mit csináljak szeretem. És nem tudom mit akarok... Kérdeztem pár barátot akik már volt ilyen helyzetben, hogy meddig tartott amíg kiheverték úgy mond. Volt 5 hónap, volt fél év.... úgy hogy nem találkoztak, vagy nem túl gyakran. Én őt minden héten fogom látni. A péntekek meg a hétvégék lesznek a legrosszabbak. Mert pénteken mindig átjött este, hétvégén meg unatkozni fogok és akkor kénytelen kelletlen is rá fogok gondolni.

Nem tudom, hogy elakarom-e felejteni, vagy nem. Nem tudom, hogy érdemes-e reménykednem vagy nem. Azt tudom, hogy sírni nem akarok. Nem baj ha szomorú vagyok azt már megszoktam, mondjuk a sírást is. De az nem állapot hogy naponta 5x elsírom magam... és nem csak úgy hogy pár könnycsepp... neeem, ez rendes sírás... zokogás. Elég szar.

Meg az is nagy dilemma úgy mond, hogy én azt mondtam neki, hogy nem akarok majd vele beszélni... találkozni fogunk azt nem akadályozhatom meg, de ha beszélnünk nem muszáj, akkor azt ne. De az a baj, hogy hiányzik, iszonyúan. És nem tudom, hogy ifin is mi lesz majd, meg ha jövünk onnan haza... én nem akarok vele rosszba lenni, vagy nem akarom, hogy elidegenedjünk egymástól. Legalább azt a barátságot ami volt köztünk, ha már több nem lehet, csak a barátságot szeretném. De azt is csak akkor lehet, ha már nem vagyok szerelmes. És az nem tudom, mikor lesz. Csak Isten tudja, hogy mi és hogy lesz. Azt tudom, hogy most rengeteg erőt kapta. Szóval, ha nekem nem lenne ott Isten, ha nem lenne hitem, akkor én sztem már régen felvagdostam volna az ereimet vagy valami hasonló...

Nem tudom, hogy Istennel ezzel mi célja volt. Tudom, hogy okkal jöttünk össze, nem volt véletlen. Tudom, hogy okkal szeretem ennyire. Tudom, hogy ő is szeretett. És tudom azt is, hogy oka van annak is, hogy mi szétváltunk. Nem tudom az okot, mármint Isten okát. Azt nem... csak reménykedek, hogy majd jobb lesz, hogy nem fog ennyire fájni.

Láttátok vagy olvastátok a New moon-t?? Hogy amikor Edward elhagyta Bellát, ő mennyire szenvedett? Na amit én érzek, az nagyon nagyon hasonlít arra...

Régen tetszett valaki, azt hittem, hogy az ilyen nagy szerelem meg minden. Nem volt az. De amikor annak is vége lett akkor is ki voltam kicsit... de ennyire nem. És akkor is azon agyaltam, hogy áh én sose fogok mást szeretni, meg nem is akarok. De egyszer már elegem volt, és mondtam hogy elég. Nem akarom ezt érezni nem akarom szeretni... És aztán elmúlt. Ez ami most van, egész más. Nem tudom a reményt nem érezni, nem tudok nem reménykedni abban, hogy talán még lesz valami, hiszen tényleg annyira biztos voltam, hogy mi nekünk van közös jövőnk. És tessék... mégsincs. De miért?

Most azt érzem a legeslegrosszabbnak, hogy nagyon sok emlékem van vele, kb az elmúlt másfél év. És hát folyton az emlékeken jár az agyan, hogy olyan többet nem lesz... És ez nagyon nagyon rossz... ezért sírom el magam sokszor.

Erről még sztem sokat fogok írni, mert most ez határozza meg nagy ívben a kedvemet, a gondolataimat. Előre is bocsi ha unalmas lesz... De muszáj... muszáj leírnom. Ha már elmondani nem mondom el senkinek, legalább ide írjam le.

A bejegyzés trackback címe:

https://tothecross.blog.hu/api/trackback/id/tr421789241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.