...nem tom...

2010.01.30. 22:22

Valahogy úgy kezdődik, hogy Te azt mondod most már mosolyogjak, most már fejezzem be, és legyek olyan, mint régen.
És általában azzal fejeződik be, hogy Én rádvágom az ajtót.
Meg kell tanulnod végre, hogy ez is Én vagyok.
A bánatommal, a könnyeimmel együtt. Ugyanaz az ember, ugyanaz a lány.
Nem kérheted, hogy örüljön a szám, mikor azzal kűzdök, hogy ne sírjon a szemem.
Nem változtathatsz meg. Mindegy mennyire akarod, nem lehet.
És el kell fogadnod, hogy az, aki ma vagyok, az is Én vagyok.
Mert ugyanazoknak a dolgoknak örülök, mint eddig.
Csak dolgozni kell érte. Nekem. Csak nekem.
Hiszen veled is volt ilyen.
Mikor csak ültél és néztél magad elé, és Én tudtam, hogy nincs szükséged szavakra, hogy nem kell, hogy átöljelek.
Tudtam, hogy ott, akkor veled kell hallgatnom.
És tudtam, hogy ha eléggé ismerlek, a némaságodban is meghallom, amit mondani akarsz.
És hallottam. Ismertelek.
És ha Te azt akarod, hogy arról beszéljek, amiről nem lehet, akkor te nem hallod az én csöndemet, és nem ismersz.
És sosem ismertél.
Nem akarom, hogy idegen legyél. Te pedig, nem akarod, hogy én idegen legyek.
De ha ez kell ahhoz, hogy egyszer csendben ülj mellettem, és elfogadd, hogy nem mosolygok, akkor legyen.
Te leszel a Tökéletes Idegen.
De akkor ne kiabálj velem. Csak fogadd el.
Fogadd el, hogy a jelenem nem a tiéd...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tothecross.blog.hu/api/trackback/id/tr41715881

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.